Szobrot emeltek fagyos Februárnak, mintha valami világraszóló híresség volna, Szobra ott áll a faluvégen – hóember képében. Fején rossz cilinderrel, tömpe orra alatt korom-bajusszal, nincs búsabb legény kerek e földön, mint fagyos Február megtestesülése. Mert hajh, hiába dobog jégdarab szíve helyén, mégis-mégis a tüzes Napba habarodott szegény feje.
Ütött-kopott viskók közt a ragyogó égre néz a megelevenült fél: a vágy arcara fagyott és keble dermedt epedés. Fel-felpislog a mennybolt aranykoronás hercegkisasszonyára: Ó, én szerelmes Napom, be tüzes, be halálos pokol is vagy jégszívemnek! Sírva nézi szerelmesét: milyen elérhetetlen messzeségben ragyog … A nap pedig kacéran lenevet rá: szegény, bolond, szerelmes fél, hogy olvad odalenn!

Fábián Ernő, 1927.